Shane Koyczan – The Crickets Have Arthritis (magyar felirattal)

A vers:

Shane Koyczan – Reumásak a tücskök
Nem fontos miért voltam ott,
ahol steril a levegő és szúr a lepedő.
Nem számít, hogy rá voltam
kapcsolva valamire,
ami zúgott és sípolt
amikor a szívem akkorát
ugrott mint egy ember,
akinek hite azt súgja, Isten
kezei elég nagyok, hogy
elkapjanak egy repülőt
vagy a világot.
Nem fontos, hogy össze
voltam gömbölyödve,
mint a halál ellen tüntető ököl,
vagy, hogy minden levegővétel
kemény munka volt,
vagy, hogy mindig túl meleg
volt vagy túl hideg.
Nem számít, mert a szobatársamon
Star Wars-os pizsama volt.
9 éves volt.
Louise-nak hívták, és nem
kellett megkérdeznem mi a baja.
A kopasz fej és a csont és
bőr alkat magáért beszélt.
A Game Boy és a tollpárna
próbálta otthonosabbá
tenni neki, mert még
itt lesz egy darabig.
Próbáltam mosolyogni amikor először
megláttam, de olyan érzés volt mint a
legnagyobb hazugság
amit valaha mondtam.
Szóval visszatartottam
a levegőt,
mert féltem, hogy bármelyik
pillanatban leleplez.
Visszatartottam a
levegőt, mert féltem egy
25 kilós sráctól, aki
gépekre volt kötve,
mert engem figyelt, és
talán rosszul gondoltam,
és ő bionikus, vagy
hasonló szarság.
Így elfordultam,
mintha egy bandatag szemébe
néztem volna akinek a
priusza olyan hosszú, mint a
politikusok ostoba hibái.
Elfordultam, mintha visszaadná az életem
amint adnék érte valamit cserébe.
Én hülye, majdnem elővettem a dobozom
és megkérdeztem tőle: “Cigarettát?”
De a félelmem elillant amikor felismertem,
Louise mindent megmutat és elmond.
Van mindene, fegyver hüvelytől
hollólábig, és mindenhez fűz valamit.
Mint, “Nézd, ez egy lőtérről van!” vagy
“Nézd, ezt egy fura lánytól kaptam!”
Néztem, ahogy a keze egy
mandzsetta vagy egy nyakkendőtű
köré csavarodik és rájöttem,
hogy minden kacat egy kincs,
és minden kincs egy történet,
és minden alkalommal, amikor
már azt hittem nem bírom tovább
újabb történettel állt elő.
Azt mondta, “Nézd, ez apámtól
van!” “Nézd, ez a bátyámtól van!”
“Nézd, ez attól a fura lánytól
van!” “Nézd, ez anyámtól van!”
Két napig tartott rájönnöm,
hogy a fura lány a húga.
Két óráig tartott rájönnie, miután
elment, hogy hiányzik neki.
Minden nap látogatták, és
jóval a látogatási idő
után is maradtak, mert az
rájuk nem vonatkozott.
De amikor elmentek,
Louise és én egyedül maradtunk.
És azt mondta: “Az a
legrosszabb a betegségben,
hogy tiéd lehet az összes
fagyi amit csak kérsz.”
És azt mondta, “A
legrosszabb, amikor
rájössz, hogy nem tudnak
többet tenni érted.”
És nincs könnyű módja megkérdezni,
és tudom mit fog mondani,
de talán csak ki kell mondania,
így megkérdeztem: “Félsz?”
Louis még csak lentebb
se engedte a hangját,
amikor azt mondta,
“Igen, baszd meg!”
Hallgattam ahogy egy 9
éves azt mondja baszd meg,
jogosan, mint egy 30 éves aki vérző
orral merült le a cápák közé.
És ha egy szitokszó kell ennek a
srácnak hogy túl legyen rajta, akkor meg
akarom tanítani úgy szitkozódni, mintha
az ördög ülne itt tollal és papírral.
De mielőtt elfelejtettem
volna, hogy Louise 9 éves,
azt mondta: “Kérlek,
ne mondd el Apunak!”.
Megkérdezte, hiszek-e az angyalokban.
És mielőtt rájöttem volna, hogy nincs
szívem elmondani, azt mondtam:
“Mostanában már nem.”
És csak feküdtem ott,
várva, hogy meggyűlöl.
De nem tudta, hogyan kell.
Még sosem csinálta.
Louis úgy szeretett, mint egy ember
aki azelőtt élt, hogy Isten nekünk
adta volna a vallást, hogy
rájöjjünk mi az a gyűlölet.
Sosem üdvözölt csenddel.
Csak olyan mosollyal és
türelemmel, amit még
senkinél nem láttam aki
tudta, hogy haldoklik.
És próbáltam nem emlékeztetni
rá, hogy pár nap múlva
majd kikerülök, cigizek, és
biztosra veszem az életet.
És ő még mindig ebbe az ágyba lesz
ültetve, mint egy nőni nem akaró virág.
5 napig voltam vele, és csak
annyit tudok róla, hogy szerette
kihúzni a tollat a párnájából,
hogy nézze amint a földre hull.
Mint a filozófus a tudós
testében, készen azt mondani:
“A gravitáció
tart minket lent.”
De az igazság az,
nincs elég csoda kölyök.
És túl sokan könyörögnek Istenhez
a nyertes lottó szelvényért.
És minden megválaszolt imára
jut egy reumás tücsök.
És csupán azért nem leljük a válaszokat,
mert nem hívtak meg
minket a kutató csoportba.
És Louise, most reumásak a tücskök.
Így nincs zene,
a természet szimfóniája nem növeszt
kreszcsendót, mintha glóriákat
szakítanának a melódiákba, hogy
tarthassák a szívveréseink ütemét.
Így a csendet azzal a zajjal
társítjuk, amit egy 9 éves haldokló
srác szülei adnak, amikor veszik a
bátorságot a mennyekhez beszélni.
Addig kell ordítanunk, amíg össze
nem törünk a saját vibrációnktól.
Aztán hagyjuk az életünket
visszhangozni és távolodni,
visszhangozni és távolodni,
visszhangozni és távolodni.
Eléggé eltávolodni, hogy tudjuk, hiába
erőlködünk nem kapunk mindig választ.
De esküszöm bármely
istenre is,
a hátralévő időmben emlékezni
fogok rád, kissrác.
Olyan gyakran mesélem el a történeted,
mint ahogy te meséltél nekem.
És minden alkalommal elmondom:
Látjátok, van bátorság a világban.
6,5 milliárd ember görnyed,
mint a halál ellen tüntető ököl.
De minden lélegzetünket
vissza kell adnunk.
Egy 9 éves fiú tanított erre.
Szóval tartsd a lélegzeted!
Mintha a tollat tartanád,
mellyel a bőrödre írsz
köszönőlevelet minden fának
amelytől a lélegzetet kaptad.
Aztán csak hagyd megtörténni.
Mintha megértettél volna valamit az
öregségről és, hogy vissza kell adnod.
Hagyd megtörténni, mint egy
röhögőgörcsöt egy jó szex közben.
Megéri majd a monoklit.
Mert mit ért volna az
éjszaka, a történet nélkül?
És mi értelme egy olyan szót használni,
mint az “érni”, ha nincs mit eladnod?
Az emberek filléreket dobálnak
a kútba, hogy kívánjanak,
így a vágy értéke, egyenlő a gondolatéval.
De ha reménykedsz, reméld, hogy
mások ugyanazt az álmot veszik a
“kemény munka, kitartás,
pihenés”-hozzáállásért, mint a tied.
Mint “Elfogadok minden
kihívást, hívj hát ki!”
Mint, “Kést hoztam egy pisztolyharcra,
de múlt éjjel kiraboltam
egy hegyet, szóval rakd el azt
a szart, mert gyakoroltam!”
Louis és én feltörtük a
világot, és rájöttünk, hogy
az ajándék belül, hogy
sosem hazudtunk egymásnak.
Nem mondtuk magunknak, hogy nyugodtak
leszünk, vagy igénytelenek.
Nem álmodtunk róla, hogy
bárki is ad bármit.
Saját rezgésünkben énekeltünk,
reméltük, hogy meghallanak az angyalok,
és megállnak repülés közben,
kitépnek egy tollat a szárnyukból,
és követelést írnak Isten
kezének, hogy kapjon el.
Így ha Isten nem is teszi meg,
nem azért, mert nem próbáltuk.
Nem gyakran hiszek az angyalokban.
De aznap, mikor elmentem,
Louise kihúzott egy
tollat a párnájából és
azt mondta: “Ez a tiéd.”
Reménykedtem, hogy azt mondja majd:
“Nézd!”
“Ez az első amit növesztettem.”

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük