Az én mesém: Krisztina Szili at TEDxNagyerdő

A vers:

Nagyon szépen köszönöm, hogy eljöhettem.
És én úgy érzem, hogy képviselem azokat az emberkéket,
azokat a pedagógusokat, akik pici gyerekekkel foglalkoznak.
Mert én úgy érzem, hogy még mindig nincs meg a helyünk.
Az a helyünk nincs meg, ami igazából, amikor óvodás az ember gyerkőce,
akkor elismerjük, akkor tudjuk és értékeljük, és utána valahogy elfelejtjük.
Hogy ott vannak az óvónénik,
akik megfogják először a gyerkőc kezét amikor elindul otthonról,
és igazából megteszi az első önálló lépéseit a nagy élet felé.
És én büszke vagyok arra a nevelőtestületre, ahonnan jövök,
mert én borzasztó nagy szerencsének tartom a helyzetemet, hogy tényleg egy nagyon összetartó,
egy nagyon kreatív, egy nagyon bátorító és egy nagyon-nagyon-nagyon puha meleg takaróval körbeölelő
nevelőtestület a miénk a Martonfalvi Lurkók Óvodában.
Akkor elkezdeném a mesémet.
Lenne nekem egy mottóm: akkor jó a világ, ha jó benne gyereknek lenni.
Mindenkinek van egy története, meséje, ami csak róla szól, ami csak az övé.
A “Nagy Mesekönyvet”, amit az élet ír, ha fellapozzuk ezer és ezer történet bujkál a lapok között.
Csak meg kell találnunk a miénket, a sajátunkat. A mese értelmére a saját lelkünkben találunk választ.
Hiszen a mese beavat a sort rejtelmeibe, ősi utakat járhatunk be, mellyel egész lényünk fejlődik,
letisztult, örök érvényű igazságokat hordoz, közösséget teremt a közönségből.
És nem utolsó sorban gyógyít és szorongást old.
Arra késztet, hogy számot vessünk eddigi életünkkel, önismeretre sarkall.
Hogy miért is mesélek? Mert óvónéni vagyok.
Akinek a mese a legtermészetesebb, legszínesebb, legösszetettebb eszköze és közege
a mindennapi munkájában.
Olyan varázslatos világ a mesék világa, amely indirekt módon, sajátosságaiból kifolyólag képes
egyszerűbbé, érthetőbbé tenni minden zavaros és bonyolult megoldásra váró feladatot.
A gyermekek számára nagyon fontos, hogy felold a mese és felemel.
És segít elhinni, hogy helye van a mai világban az egyszerűségnek, az őszinteségnek, a jóságnak.
Hogy talán még ott vár minket az út végén az a jól megérdemelt jutalom, amiért érdemes megküzdeni.
Ez az az üzenet, ami nem szabad elfelejtenünk.
Amit át kell adjunk a gyerkőcöknek nekünk szülőknek és pedagógusoknak egyaránt.
A mesémet egy Szabó Magda idézettel kezdeném: “Az a nagy szó, ha gyereket nevel valaki.
A gyerek elkezdi figyelni azt a felnőttet, apróra szétszedi, a jellemét
próbára teszi, hogy mennyire lehet neki hinni, bízhat-e benne, igaz ember-e vajon.
S ha olyan, amilyennek remélte, akkor úgy érzi, hogy megtalált valakit, akit már régen keresett.”
Én úgy gondolom, ha valaki óvónőségre adja a szívét,
akkor az oklevéllel együtt kap egy személyre szóló tarisznyát.
De az is lehet, hogy szerencsésebb esetben már jóval előbb megkapta,
vagy éppen maga készítette, mert az óvónénik már csak ilyenek.
Én is kaptam egyet, és huszonkét éve cipelem magammal mindenhová.
Már úgy hozzám nőtt, hogy el sem tudnám veszteni.
Akiktől kaptam, szeretetből szőtték, türelemmel varrták, bölcsességgel bélelték,
s a játékosság ezer színével festették.
Olyan vászonból készült, hogy bírja a nehézséget, a szomorúságot, a bizonytalanságot,
erős, mint a kötődés és a ragaszkodás.
Szép ajándék, de ki kell érdemelni. Sőt, munkálkodni kell rajta és megtölteni kincsekkel.
Mikor ránk bízzák, a lelkünkre kötik, hogy ez nem csak dísz, ezzel még rengetek feladatunk lesz.
És rajtunk múlik, hogy milyenné válik. Tőlünk és belőlünk változik.
Hallottam már olyanról, akié az évek alatt, mit sem változott.
De olyanról is, szép számmal, akié felért egy kincsesláda gazdagságával.
Nagyon vágytam rá, hogy majd egyszer az enyém is olyanná lesz, amilyet álmodtam magamnak.
A mese nálunk szertartás, annak külső és belső jellegzetességével együtt.
Elkészülünk, felkészülünk, sőt, ráülünk a meseszőnyegre, a varázsszőnyegre.
És elrepülünk a mesebirodalomba, egészen a kapujáig.
“Mese, mese mátka, pillangós madárka, ingó-bingó rózsa, te vagy a fogócska. “
Volt egyszer, messzi Budapest városában, egy fiatal, nyitott szívű, de még bizonytalan léptű lány,
aki azon törte a fejét, vajon mi dolga ezen a világon.
Kipróbálta magát a muzsikusok között, de nem illett közéjük.
Tudott szép verseket, meséket, de nem talált nyitott fülekre.
Gondolt hát egyet, és elszegődött kicsiny gyerekek mellé,
hiszen mindig is vágyta szeretetüket, illatos, puha jelenlétüket.
Van két ölelő karja, kíváncsi természete, mosolygós szeme.
Mi kellhet még?
Fogta hát tarisznyáját, beletette a fuvolája ezer muzsikáját,
a versek, mesék titokzatosságát,
sőt, tett bele lelkekbe látó távcsövet,erdőt-mezőt járó vándorbotot,
és egy puha meleg takarót, tele bársonyos érintésekkel.
Lábára húzta hétmérföldes kis csizmáját és meg sem állt Debrecen városáig.
Gyönyörú utcácskákon, árnyas tereken át vezetett az útja, bejárta a Nagyerdő zeg-zugát,
bekukucskált nyitott ablakokon, hallgatta az emberek mesélő beszédét.
És ahogy így járt-kelt, egyszercsak gyerekek vidám kacaját hallotta a távolból.
A Nagyerdő széléről, a Martonfalvi utcából egy csupa tornyos, csupa gyönyörűség óvódából.
No úgy gondolta, most megérkezett.
Ez az a hely, ahol szükség lehet rá, ahol neki talán még dolga is lesz.
Elővette hát tarisznyáját, és kiengedte belőle kincseit.
S a sok kíváncsi manócska mind-mind mellé telepedett.
Ámuldozva hallgatták furfangos történeteit.
Megmutatták kicseiket, cinkosukká fogadták egy jól sikerült zsiványságba.
De a próbákat, fejtörőket, útvesztőket, talányokat is együtt fejtették és oldották meg.
Minden manócskának volt valami különleges tudománya,
ami csak az övé volt, ami különlegessé tette természetét.
Volt, ki mindig rendben tartotta kis ruhácskáit.
Volt, akit a csillagok titokzatos világ fogott meg.
Volt, ki bámulatosan tudott táncolni, énekelni.
És voltak, akikre azért voltunk büszkék, mert mindig mosolyogva kukucskáltak be az óvodába.
Sejtette, ha jó óvónéni akar lenni, kell még valami.
Gondolt hát egyet, és felcsapott varázslótanoncnak, hogy elsajátíthassa az átváltozás minden művészetét.
Varázslópálcájának segítségével ha kellett autószerelő, postás, fodrász,
de paleontológus, tűzoltó, doktor néni is kibújhatott belőle.
No először még döcögősen ment, de aztán úgy belejött, hogy alig lehetett abbahagyni a játékot.
Mert a játék, a játék az egy másik világ.
Ahol bárkiből, bármi lehet, ott lapulhat egy falevélen az óriás tenyere,
és tényleg csillagszeme lesz minden gyerkőcnek a délutáni alvás után.
Csak legyen hozzá értő szemünk, hogy észre vegyük.
Érezte, tudta jól, ha jól csinálja, akkor a varázs saját maga.
És a kis csapata is együvé lesz a varázslatban.
Mert mennyivel könnyebb úgy felfedezni a világot, ha adunk időt egymás megismerésére,
a rácsodálkozásra, keresgélésre, próbálkozásra, hogy tévedhetünk.
Hogy igenis lehetünk gyengék és esetlenek.
De akkor is fontosak vagyunk egymásnak.
Hogy észre tudom venni a szépet, az értékeset és el tudom rejteni magamban,
hogy legyen erőm, bátorságom megvívni majd a sárkánnyal,
mert akkor már tudni fogom, hogy melyik fejét mivel kell legyőzni.
Kulcsot adott kezükbe. Neki is volt már egy pár.
Mert annyi kulcsunk van, ahány gyerkőcünk.
Mert mindegyik máshonnal közelített.
Volt, aki rafináltabban, volt aki egyszerűbben.
Volt, ki egyedül, volt ki csapatban birkózott a feladattal.
Csak legyen mindig kéznél a tarisznyában a “terülj, terülj asztalkám”.
Hogy meg tudjuk lepni váratlan helyzetekkel, amikben megmutathatja saját tudományát.
Legyen elég ötletünk változtatni azon, ami számunkra megszokott,
és lássunk egy kicsivel tovább, hogy még mivé válhat.
Mert csak rajtunk múlik, hogy tovább gurul-e az üveggolyó.
Akkor volt jó a varázsszőnyegen ülni, ha nem tudták, mi várhat még rájuk.
Belefeledkeztek az általuk megálmodott történetekbe, és kíváncsian várták a csodákat.
Mert, ugye, ugye vannak csodák?
Láthatóak és láthatatlanok.
Kicsik, nagyok.
Ügyesek és ügyetlenek.
Van olyan csoda, ami csak nekem jelent valamit.
Amiről csak ő és én, mi tudjuk ketten, hogy emögött mennyi fáradtságos, gyönyörű pillanat van.
Éveken keresztül építjük a várat, kőről kőre haladunk
és bár ő sokáig csak egy kőkupacot lát,
elhiszi nekem, hogy ebből bizony egyszer majd kastély lesz.
Mert bízik bennem, és én is szeretem őt.
És ez mind, mind ott lapult már a tarisznyában, ott az erdőszéli kis óvodában,
ahol bizony még jóságos tündérek is megfordultak.
Ellátták jótanácsokkal és a lelkére kötötték, hogy bánjon nagyon jól a rábízott kincsekkel.
Legyen alázatos és kitartó, melegséget sugárzó.
Olyan óvónéni, akire nyugodt szívvel bízzák manócskájukat az édesanyjuk,
és aki úgy engedi majd el őket, hogy megállják a helyüket bárhová is kerüljenek a világban.
Csak az az elválás, az nehéz.
Mert az emlékek még nagyon sokáig szorítják a lelkünket.
Még álmodott az arcukkal, hangjukkal, és még sokáig várta őket reggel az ajtóban.
De az őszi szellő új manócskákat repített az óvodába,
és máris újabb és újabb feladatokon törhette a fejét,
hogy mivel gazdagíthatná az ő kis tarisznyáját.
Ez a mese rólam szólt.
És számomra talán attól szebb, mert végig benne volt mind a négy gyermekem és az egész családom.
Mert ők mindig ott álltak a hátam mögött.
Lázár Ervin szavaival búcsúznék:
Most már, idők múltával azt is tudom, hogy arról szólt a mese:
a világban mindenkire rá van bízva valami.
Valami, ami nagyon fontos.
Amivel el kell jutni az Üveghegy elé.
És aki az Üveghegy elé akar jutni, annak ismernie kell testvérét, anyját, nagyapját.
Tudnia kell, hogy az Üveghegy vára mindenki előtt nyitva áll.
Csak szeretet és tiszta szív kell hozzá.
Köszönöm szépen

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük